Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A piros szoknya

Nyolcadik osztályba jártam azon a tavaszon. Emlékszem, május volt, és nyíltak az orgonák. Nagymama látogatott meg minket, eljött hozzánk a kis falujából, ami háromszáz kilométerre volt tölünk. Amikor megérkezett, átölelt, és mindjárt közölte is velem érkezésének okát. -Szeretnék neked venni egy szép ajándékot a bérmálkozásodra.-mondta. -De Nagymama, mi nem járunk templomba, nekem nem lesz bérmálkozásom.-feleltem. -Akkor a ballagásodra veszem az ajándékot.-igazította ki magát Nagymama. -Tudod, nekem nem lesz ballagásom sem, mert az iskolaigazgató nem engedélyezi nálunk az ilyesmit. Azt mondta, hogy a ballagást a középiskola végén kell rendezni, amikor majd kilépünk a nagybetüs életbe. -Jól van kislányom, akkor is veszed neked ajándékot. A Mónikának most volt a bérmálása, ö is kapott valamit, és én nem szeretnék kivételezni az unokáim között. Másnap kimentem Nagymamával a piacra. Színes, hangos kavalkád volt a város föterén. Még sohasem láttam ruhapiacot, mert én a növérem kinött ruháiban nöttem fel. Mindjárt a standok elején meg is álltam, és kiválasztottam magamnak egy szép lila kardigánt. Nem volt drága, és Nagymamának is tetszett.De Nagymama szerette volna, ha elöbb végigjárjuk az egész piacot, mielött választanék. Ezért tovább mentünk. A fötér közepén, egy árusbódé falára akasztva, gyönyörüszép piros szoknyát lebegtetett a szél. Megálltam, és áhitattal néztem. Hosszú szoknya volt, térd alá érö, divatos pántokkal. Elképzeltem, milyen lehet, amikor megperdülök benne, elképzeltem, milyen, amikor minden lépésnél meglibbenti a májusi szellö. -Ezt szeretnéd? Biztos, hogy ezt akarod?-kérdezte Nagymama. - Igen, ezt szeretném. Biztos vagyok benne.-feleltem. Ötszázötven forintba került a piros szoknya, sokkal többe, mint a Mónika ajándéka. De Nagymama nem az árcédulát nézte, hanem velem együtt örült. Miközben hazafelé tartottunk, boldogan lóbáltam a szatyrot a kezemben, idönként Nagymamára mosolyogva. Ö pedig visszanevetett rám. Ekkor láttam öt utoljára nevetni, mert a következö évben elvitte öt a halál kaszása. A Nagymama még nem volt öreg, de magához vette öt az Úr, akihez olyan sokat imádkozott. A Nagymamának nem volt szép lánykora, a háború elsodorta a fiatalságát, meg az álmait. Felnevelt öt gyereket, örökké dolgozott, esténként pedig elimádkozott egy egész rózsafüzért. Néha többet is. Buszra már nem maradt pénzünk, gyalog mentünk haza. Otthon már érezni lehetett a vihar szelét. Apám az ebédlöben cigarettázott, és mérgesen nézett maga elé. Én gyorsan besiettem a gyerekszobába, és magamra zártam az ajtót. A felnöttek kiabálása átszürödött a nappaliból. Apám gyakran volt rossz hangulatban, és mindennaposak voltak a veszekedések nálunk. De a Nagymama jelenlétében apám eddig még mindig tartóztatta magát. Hallgatóztam. Rólam volt szó. -Azonnal vegye fel azt a szoknyát a leány, és jöjjön ki!-ordította apám tele torokból, hogy zengett a ház. A szívem dobogása majd szét vetette piciny mellkasomat. Szerettem volna a szekrény alá bújni, vagy kiugrani az ablakon és elfutni. De nem lehetett. Úgyis rámtalált volna. Nagymama kopogott az ajtón. -Édesapád kéreti, hogy vedd fel az új szoknyád, és gyere ki!- mondta csendesen, és elsietett. Felvettem magamra a piros szoknyát, és kinyitottam az ajtót. A folyosón apám állta utamat. - Hogy merted megvetetni a nagyanyáddal ezt a rongyot, te szégyentelen!-ordította teli torokból, vérben forgó szemekkel, és ökölbe szorított kézzel. Hiszen ez nem ér egy vasat sem, ez a vékony anyag, ezt vetetted meg a drága pénzen, te kurva! Nagymama sürün vetette a kereszteket, anyám némán lakkozta a körmét. Lujzika, a növérem a sarokba kuporodott, onnan figyelte az eseményeket. Apa megragadta a szoknya anyagát, és szaggatni kezdte, de Nagymama közbelépett, így szerencsére egyben maradt az ajándék. Nem jött ki hang a torkomon. A könnyeim csak folytak, egyre sürübb patakokban. A piros szoknyába töröltem bele az arcomat. -Két hétig ebben fogsz járni, éjjel-nappal! Le ne merjed venni! Úgy rohadjon le rólad, te ribanc!-ordította apám. Július is elmúlt már, amikor egy napsütéses vasárnap reggelen elövettem a piros szoknyát a szekrény mélyéböl, ahova elrejtettem. Végigsimítottam vékony, selymes anyagán, beleszagoltam finom, új illatába, és magamhoz szorítottam. Aztán felvettem. Bele se pillantottam az elöszoba tükrébe, mielött kiléptem az ajtón. -Milyen szép szoknyád van! -mondta az egyik lány a parkban. -Most kaptad?-kérdezte egy másik lány. -Igen.-feleltem szomorú hangon, és lesütöttem a szememet. -Nézzétek, ez nem is örül neki.-súgtak össze mögöttem a lányok.

 
 

 

Profilkép


Képgaléria


Utolsó kép


Facebook

Levelezőlista



Archívum

Naptár
<< Október / 2020 >>


Statisztika

Most: 1
Összes: 8484
30 nap: 276
24 óra: 9