Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ÁRVA LÁNY A KÖDBEN

A szeme tengerszín volt: se zöld, se kék, leginkább olyan áttetszően és titokzatosan szürke, mint nyári alkonyaton az Adria, vihar előtt. Hosszú, fekete posztókabátjának gallérját felhajtva hordta, hozzá keménykalapot és fehér sálat viselt, akár egy régimódi úriember. Csavargó volt. Bejárta az egész világot, folyton utazgatott, nem volt otthona. Azt sem tudtuk, hogy voltak-e rokonai? Ócska, elnyűtt bőrönddel érkezett, melyet már szinte szétfoszlattak a repüléstől és vonatozástól színes évek. A bőröndön matricák virítottak, minden megjárt országból egy szuvenír, büszkén hirdetve a „világpolgár” szabadságát, a vasfüggönyös kommunizmus kellős közepén... Volt, hogy motorcsónakon érkezett, valamelyik mellékfolyón, vadvizeken át, és volt, hogy stoppal jött, poros sztrádákon száguldozó kamionon. De egyszercsak itt volt. Mert hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy angyal. Száva bácsi a nagyapám barátja volt, valamikor a háborúban ismerkedtek össze. A bajban kötött barátságok pedig örökké tartanak. A nagyapám, aki egy hónappal azelőtt halt meg szívrohamban, mielött én megszülettem volna, német volt, Száva bácsi pedig szerb, de ez nem jelentett akadályt, hiszen mind a ketten beszéltek magyarul. Az öreg csavargó mindig váratlanul és bejelentés nélkül érkezett, ám az ajándékokról soha nem feledkezett meg. Általában csak egy éjszakára jött, és mi úgy fogadtuk őt, mint egy igazi rokont. A mi kis közös történetünk egy családi kirándulással kezdődött, melyen váratlanul és hirtelen, szinte a semmiből bukkant elő Száva bácsi, a fent említett öregúr. Vagy talán nincsenek is véletlenek? Tizenegy éves voltam, és a nővéremmel együtt, aki két évvel volt idősebb nálam, borzasztóan untuk már apánk mániáját, a családi hegyi túrát. De nem volt menekvés: ha jóapánk kitalálta, hogy „túrázni megyünk”, akkor az egész családnak be kellett ülnie a fehér Skodába, kötelező volt a kirándulás. Minimum száz kilométeres szocialista-autópályás döcögés után, mindig valami tökismeretlen helyen kötöttünk ki, a világvégén. Ezen a hétvégén valahol a Bakonyban landoltunk, apánk szerint „romantikus, kalandozásra csábító” hegyvidéken. Családfőnk mindjárt ki is adta a parancsot a hegymászásra. Apa kinézett egy rém meredek hegyoldalt nekünk. Szerinte csak egy ''domb" volt az egész, de mi lányok, óriási hegynek láttuk és tapasztaltuk meg az emelkedőt, amelyre apánk felkergetett minket. Se turistaút, se ösvény sehol, csak kaptattunk felfele a bokrokba kapaszkodva, térdig csalánban gázolva, bokáig sárosan.

Apát nem érdekelte, hogy gerincbeteg vagyok, súlyosan mozgássérült. Anya is beteg volt, meg is műtötték, gerincsérvvel, és soha nem jött rendbe, csak egyre romlott az állapota. De apa leszarta ezeket, mert pszichopata, szerintem még élvezte is, hogy mi szenvedünk. Én már tudtam, hogy mi vár rám, ezért reggel fel sem vettem a vasfűzőmet, mert abban képtelenség lenne hegyet mászni. Csak három hete jöttem vissza a szanatóriumból, de azóta már ez volt a második családi kirándulás. A szanatóriumnak csúfolt beteg gyerekek nevelőintézetében majdnem egy egész évet töltöttem el. De még az is jobb volt ennél. Reméltem, hogy a következő szombaton zuhogni fog az eső, és nem kell sehova se mennünk. Vajon miért nem jártunk inkább a gyógyfürdőre, vagy múzeumba? Netán színházba vagy moziba is mehettünk volna... De nem. Ebben a családban Apa parancsolt, az volt mindig a program, amit ő akart.

Szóval túráztunk, megint. Nehezen kapkodtam a levegőt, ahogy mentem felfele a hegyen. Csak a fél tüdőm működik rendesen. A másik felét, a baloldalit, elnyomja a gerincferdülés. A testvérem egészséges, apa is, csak anya meg én vagyunk nyomorékok. A kisöcsém pedig meghalt, de ha élne, most kerekes székben ülne, mert ő is beteg volt. Van valami genetikai baj a családban... Lujza, a nővérem pórázon vezette a négyhónapos kutyakölyköt, amit a születésnapjára kapott. De a kutyus nem bírt már menni, folyton visszagurult és visszacsúszott a lejtőn, így Lujza az én kezembe nyomta a pórázt: -„Tessék, most a tied lehet a kutya. Úgyis ezért nyaggattál egész héten.”- mondta, és otthagyott. A szüleimet már régóta nem láttam, ők teljesen előrementek, és most Lujza is utánnuk sietett. Ölbe kellett vennem a kiskutyát, úgy másztam felfelé a hegyoldalon. Bár nem sütött a nap, mégis teljesen megizzadtam, mire felértem a hegycsúcsra. Nem láttam, nem is hallottam a családomat. Fogalmam sem volt, hogy merre mentek tovább. Azt hittem, hogy meg fognak majd várni engemet a csúcson, hiszen mi másért másztuk volna meg a hegyet, ha nem a csodás kilátásért? De a panorámában egyedül kellett gyönyörködnöm. Lenéztem a völgybe. Futballpálya nagyságú füves terület, körös-körül fenyőerdő, szemben pedig mégegy hegy. „Vajon merre mehettek? Jobbra vagy balra? „- gondolkodtam. Mert azt kizártnak tartottam, hogy a szemben lévő hegy felé induljak el, nem, azt már semmi esetre sem kívántam volna önként megmászni. „Apa! Anya! Lujza! Merre vagytok”?-kiáltottam. A völgy ijesztően visszhangzott. Tíz perc kiabálás után jobbnak láttam, ha nem hangoskodok tovább, mivel furcsa motozást hallottam az egyik bokorból. A kölyökkutya is szimatolni kezdett. Nem akartam odavonzani hozzánk a vaddisznókat, akikből a hegy alatt egy egész csapat vágtázott el....-„Ó, itt talán még medvék is vannak. Vagy farkasok. És szarvasok, méteres, éles agancsokkal.”-jutott eszembe. De aztán megpróbáltam elhessegetni a vészjósló gondolatokat, hiszen én szeretem a vadállatokat...az állatkertben. Már félórája ültem egy hideg sziklán, ölemben a kiskutyával, és arra gondoltam, a legjobb lesz, ha ottmaradok. A szüleim már egészen biztosan észrevették, hogy lemaradtam. És keresnek engemet. Itt könnyen rám fognak találni, ez az a hegy, amit együtt másztunk meg.

Sejtelmes köd ereszkedett a völgyre, károgó varjak szelték a csípős őszi levegőt. Enyhe szellő rezegtette a bokrok ágain hintázó száraz faleveleket. A fenyvesben mókus motoszkált. A Nap kiásította magából az utolsó langyos fénysugarakat is, majd aludni tért egy lucskosszürke felhődunyhában. Valahol patak csobogását hallottam. „Víz van a közelben. Nem fogok szomjazni.”-örvendeztem. „De mit fogok enni? És főleg: mit adok majd a kiskutyának?”- a kutya miatt aggódtam a legjobban. Ekkor már meg voltam győződve róla, hogy az éjszakát az erdőben fogjuk tölteni. Már több, mint egy órája voltam a hegytetőn. „Talán holnap reggel ránk talál majd a rendőrség. Egész biztosan mindenki minket keres. Türelem.”- nyugtatgattam a kutyust, aki nyüszített, és nem értette, hogy miért fektettem rá a kiterített irhabundámra. „Aludj, kiskutya. Látod, már sötétedik. De ne félj, nem lesz túl sötét, mert telihold van.”-csitítgattam, bár a Holdból meg a csillagokból semmit se lehetett látni a köd miatt. Nagy, szürke ég borult ránk. A csontig hatoló hidegben még a fűszálak is dideregtek. Nyálkás avar borította be a lejtőt, csak itt, a hegytetőn volt néhány zöld folt, melyet hamarosan fehér dérrel hintett meg a szél. Fáztam, a hajamba bogáncs ragadt, a karomat felhorzsolta egy éles kő, a cipőmben kavicsok.  Lehunytam a szemem és nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e, vagy inkább nevessek. Mert a kiskutya biztosan csak még jobbban megijedne, ha látná, hogy én is mennyire félek. Nem szabad. Én bátor lány vagyok. Annyi mindent túléltem már. A sok fájdalmas kezelés a kórházban, az intézet, ahol magányos vagyok, és én milyen bátran viselem, én nem sírok, mint a többi gyerek.

-„Horváth család! Horváth család! Merre vagytok?”- kiálltotta hirtelen egy hang lentről. Végre, végre rámtalált valaki. Végre egy ember. -Itt vagyok, itt! Elza vagyok! Eltévedtem!- kiáltottam vissza. A völgy teljes erejéből visszhangzott. -„Hol vagy? Nem látlak.”- kérdezte a hang, miközben a szemben lévő hegy aljánál előbukkant a fenyvesből egy férfialak. Én viszont jól láttam őt, bár sűrű volt a köd és alkonyodott. A gyerekeknek még jó szemük van. -"Talán egy rendőr lehet." - gondoltam róla. Esetleg valaki a határőrségtől. Egy katona. -„Itt vagyok szemben, a hegy tetején!”- kiáltottam le a völgybe. -„Jó, akkor most gyere le onnan. De siess, mert mindjárt besötétedik. Gyere ide hozzám, kiviszlek innen.”

Lélekszakadva rohantunk le a kiskutyával a hegyoldalon, most már nem kellett ölben vinnem, jött magától is. Futottunk, csúsztunk, gurultunk lefelé, megállás nélkül. Aztán egyszer csak lent voltunk, és ott álltam vele szemben, és csodálkoztam. A férfi szájának sarkából Havanna szivar lógott ki, fűszeres parfümjének illata ismerősnek hatott. Hófehér, sima hajába belelehelt egy fuvallatnyi szellő, meglebegtette a fehér sálját is. -„Nem ismersz meg, Elzácska? Száva bácsi vagyok.”-felelte a sötét, földig érő kabátba gombolt férfi, és tényleg ő volt az. -"Most már igen. Megismerlek." -feleltem. -"Hol vannak a szüleid?" -kérdezte tőlem, és én vállat vontam. -„Nem tudom. Azt hittem, te tudod...Hát te sem tudod, hol van a családom?”- kérdeztem vissza. -„És te hogy kerülsz ide? Kocsival vagy? Bevinnél engemet a rendőrségre?”-faggattam tovább Száva bácsit, de ő közbevágott. -„Egy fenét megyünk mi a rendőrségre, ki nem állhatom én a zsarukat! Most szépen megkeressük a családodat." -mondta, és kézenfogott. Fél óra gyaloglás után kiértünk az országút mellé, ahol egy turista pihenőhely padján megpillantottam anyát, apát és a nővéremet. Éppen uzsonnáztak. Vagy ez már a vacsoraidő volt? Az utcai lámpa fényében felderengett a parkoló, ahol apám fehér Skodája várakozott. Először a nővérem, Lujza vett minket észre. Vagyis nem minket, csupán a feléje rohanó kiskutyáját. -„Lajta! Édes kiskutyám, már úgy hiányoztál!"- színészkedett, miközben ölbe kapta az „elveszettnek vélt” állatot. -„Hát én? Én talán nem is hiányoztam? Hogyhogy nem vetted észre, amikor lemaradtam?”- kérdeztem a nővéremet, aki erre gúnyosan elmosolyodott, miközben a Lajta kutya szájába nyomott egy szelet parizert. Lujza nem szeretett engem. Ha néha megkérdeztem tőle, hogy mi a baja velem, azt felelte rá, hogy ő sosem akart testvért.

-„Anya! Apa! Hát nem is kerestetek?”-fordultam a szüleim felé, de ők szinte észre sem vettek engemet. Száva bácsival voltak elfoglalva. -„Hát te meg hogy kerülsz ide, vén csavargó? Ki hitte volna, hogy pont a Bakony közepén fogunk összefutni? Hát ilyet! Mi járatban vagy errefelé? Kérsz egy kávét? Vagy egy szendvicset? sorolta egy szuszra apám, aki a meglepetéstől teljesen fel volt villanyozva. Mert Száva bácsit egyébként csak két-három évenként láttuk, amikor néha  meglátogatott minket. -„Tudod, Gézukám, éppen Berlinből jöttem és Jugoszláviába tartok, egy kis kerülővel.... és éppen én is itt álltam meg pihenni, ebben a parkolóban, amikor megláttam a te Skodádat. Gondoltam, hogy túrázni vagytok, és megkereslek titeket. Hát, ha már így összefutottunk, szívjunk el egy jó kis Havannát.”- mondta Száva bácsi, miközben a mellényzsebéből előhúzta a szivaros dobozt. Kabátja rejtett zugaiból előkerült a „szíverősítő” is, lapos üvegben tartotta az öreg. -„Gézukám, iszol egy kortyot? Igazi amerikai whiskey, ilyet még nem próbáltál úgyse. Csak egy kortyot. Jó, tudom, hogy vezetsz, én is vezetek, na.”- kínálgatta apámat. Anyám abbahagyta a szalámis szendvics rágcsálását, és a termoszból forró, gőzölgő kávét töltött a műanyag poharakba. Száva bácsi nem volt éhes, de a kávét elfogadta. -„Milyen kocsival vagy?”-kérdezte apám. -„Egy sárga Dachiával jöttem, ott áll a te kocsid mögött”-intett a parkoló felé, de a sűrű ködben már semmit sem lehetett látni. Apám vacsorára invitálta Száva bácsit, egy közeli vendéglőbe, ám az öregúr szerint "hóvihar jön, bemondta a rádió is, ezért neki sürgősen tovább kell utaznia". Megitták hát a kávét, elszívtak néhány szivart, azután az öregúr elköszönt, és csendesen elsétált a parkoló irányába. Bár még csak november volt, mégis boldog karácsonyt kívánt nekünk. Azt mondta, hogy úgysem fogunk találkozni addig. Boldog újévet is kívánt. És hogy mikor jön újra hozzánk? Majd... egyszer... talán. Nem ígért semmit. Furán és szomorúan nézett rám, nem értettem, hogy miért. Lassan szállingózni kezdtek az első hópihék, és becukrozták Száva bácsi lábnyomait. Az öreg csavargó oly gyorsan tűnt el a ködben, mint egy fantom. Hiába néztem utánna, csak keringő hópelyheket láttam a pislákoló lámpafényben. -„Száva bácsi! Hová mész? Várj! -suttogtam bele a sötétbe, miközben egyre erősebben hullott a hó. Anyám azt mondta, ne haragudjak, hogy megfeledkeztek rólam. Olyan sokáig voltam az intézetben, hogy időre van szükségük, amíg ismét megszokják, hogy vagyok nekik. Igen, így mondta, hogy ... vagyok nekik. Mert én csak úgy vagyok, mint egy probléma, "amiről" nagyon szívesen elfeledkeznek. A csendes, láthatatlan gyerek, a vasfűzőjével, és a betegségeivel együtt. Tudom, érzem. Én vagyok az nekik, "amit" szégyellni kell...és "amivel" soha nem kell törődni. Hisz' minek is? Ott van nekik a másik, a "jó" gyerekük. Lujza szép, és Lujza egészséges. Bár nem túl okos. De ezt a szüleim soha nem vették észre... Apám nem szólt hozzám, éppen azzal foglalkozott, hogy hová tűnhetett a Dachia keréknyoma, amivel Száva bácsi elhajtott. "Sehol még egy lábnyomot sem lehet látni a hóban." -hümmögött apám. Később, amikor bekapcsolta az autórádiót, azonnal el is felejtette Száva bácsit, mivel a közlekedési hírekben bemondták, hogy Győrben hatalmas hóvihar tombol, a hókotrók viszont még nem járnak... -„Hogyan megyek én így holnap dolgozni? Nemhogy hóláncom, de még téli gumim sincs, november eleje van csak, a franc vigye el!”-dühöngött magában. Ez volt az utolsó kirándulásunk, mert tavasszal építkezni kezdett apám, mi meg kevertük a betont, és cipeltük a malteros vödröt. Megváltoztak a hétvégi programok, bár nem lettek jobbak, most a tanyára jártunk ki, ahol épült a házunk. Munka, fegyelem és dögunalom. De előtte még, igen, ott volt a karácsony. Bár nem kaptam akkor se semmit, csak torokgyulladást. Néhány könyv volt az ajándék, játékot sose kaptunk, apa megtiltotta anyának, hogy azt vegyen nekünk. Nehogy már örüljünk valaminek. Én titkoltam is nagyon, hogy örülök a könyveknek... mert szerettem olvasni, belebújni a fantáziavilágba, elmenekülni a valóságból. Lujza nem olvasott, az ő karácsonyi könyveit is én olvastam el, titokban. A karácsonyi vacsora közben anyám merengve nézett maga elé, miközben feltette a minden évben elhangzó költői kérdést: -„Vajon mi lehet most Száva bácsival? Még egy lapot sem küldött az ünnepekre. Mikor is láttuk őt utoljára?” -„ Akkor, amikor azt a nagy játékbabát hozta a lányoknak. Meg azt a stangli cigarettát, és a görög kecskesajtot. Emlékeztek? Van annak már három éve is.” -„Igen, valóban. Az még hetvenkilencben lehetett...”-tűnödött anyám. „Talán azóta már meg is halt. -Írjunk neki egy táviratot!-indítványozta Lujza, aki mindig mindenkinél okosabb akart lenni, és rendszerint a legnagyobb hülyeségeket sikerült mondania. -„Ugyan már, hiszen a címét se tudjuk! „- felelte anyánk. -„Nincs is neki címe.”-tette hozzá apánk. -„Hát nem emlékeztek rá? Utoljára idén novemberben, a Bakonyban találkoztunk vele! Azon a kiránduláson, amikor eltévedtem.”- néztem rájuk csodálkozva. Az egész család furcsa szemeket meresztett rám. A tekintetük mintha azt akarta volna mondani: „Ez a lány nemcsak beteg, de hülye is. Ennek teljesen elment az esze.” -„Elza, te akkor szerintem túl sok bolondgombát ehettél az erdőben! De látom, azóta sem tértél még magadhoz.”- gúnyolódott a nővérem. A családom kollektív amnéziába esett, senki sem akart rá emlékezni, hogy én elvesztem ott a hegyekben. Örök tabu maradt, nem beszélhettem róla, mert szerintük meg sem történt... Az én egyetlen tanúm, Száva bácsi pedig nem jött, soha többé. Nem tudtuk, hogy mikor halt meg.  Vagy talán már akkor is csak egy angyal volt, ott az erdőben, akit az égiek küldtek nekem. Ki tudja... Álmaimban néha feldereng még az emlék, tengerkék szemeinek mély ragyogása, nyugalmat árasztó, csendes mosolya.

Nyáron visszamentem az intézetbe, fel Budapestre, ott lett belőlem nagylány, ott lett belőlem pesti lány. De azért árva lány maradtam. De legalább pesti...és zúgott a villamos, csikorgott a csuklósbusz, és süvített a metrószél, és enyém volt a Moszkva tér. És én voltam. Magamnak. Én akkor tanultam meg egyedül és önállóan létezni, tudva, hogy senkim sincs, akire igazán számíthatok. És Fradi drukker lettem, és Eddát hallgattam, és igazi árvaházi barátnőm lett, az Ingrid a nevelő otthonból. És együtt rázogattuk és rugdostuk Ingriddel az intézet rácsos kapuját, amikor meg akartunk szökni. És kacagtunk, és almát loptunk a fáról, és együtt lettünk szerelmesek és kaptunk bárányhimlőt meg tanári intőt. Ingrid is pesti lány volt. És neki sem voltak szülei. Mi így nőttünk fel.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Profilkép


Képgaléria


Utolsó kép


Facebook

Levelezőlista



Archívum

Naptár
<< Október / 2020 >>


Statisztika

Most: 1
Összes: 13346
30 nap: 257
24 óra: 2