Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


BICIKLI? VÉREMBEN A BENZIN!

Valahol a garázsban porosodott egy gumikerekű, csinos kis roller. Még a nagyszüleim vették annakidején, a legfiatalabb gyermeküknek, Eszterke nagynénémnek. Eszterke csak 14 évvel volt idősebb nálam, de már 12 évesen teljesen árvaságra jutott, és felkerült Budára, anyám nővéréhez. Ő nevelte fel. Eszterke játékai mind itt maradtak nálunk. Megörököltem tőle mindenét, az aranyhajú tündérbabát, a nagymackót, és hát ezt a rollert is, tulajdonképpen... Apa garázsa varázslatos hely volt, Apa ide járt le kocsit szerelni, meg férfias hobbikat űzni, de Anya sohase jött le vele ide. Lujza, a nővérem is kerülte a garázst. Én viszont apás lány voltam, ott lábatlankodtam a sűrű cigarettafüstben, a benzines kannák és a vastag gumiabroncsok között. Innen maradt meg bennem a SZERELEM az autó iránt: az olajszag, a szerszámok fémes koppanása, Apa káromkodásai szerelés közben, munkásruha, férfias attitűdök: ez az egész fíling ott kering az ereimben, a benzinnel együtt. A garázsban én voltam az egyetlen lány. Apa haverjai játszódtak velem, kiscsajnak szólítottak és a magasba emeltek, csokoládéval és rágógumival kínáltak... Ebben a garázsban több szeretet áradt felém, mint odafent Anyától a lakásban. Aztán egy szép nyári napon (hároméves voltam) felfedeztem magamnak a rollert a sarokban.- Apa, az ott micsoda?- kérdeztem, mert láttam rajta, hogy valami gyerekjáték lehet. "Ez egy roller" -felelte Apa. És ekkor új fejezet nyílt meg az életemben...

A többi gyereknek háromkerekű kisbiciklije volt, én meg ezzel a rollerral cikáztam a játszótér körül, kint az úton, az autók között. Nagyon élveztem a mókát, körbe-körbe száguldoztam a háztömbök körül, egyre sebesebben. De apának nem tetszett, ahogy a fékek csikorogtak, miközben az autósok kerülgették a bicikliző (és mostmár rollerező) hülyegyerekeket. Ő is kocsit vezetett minden nap, tudta, mekkora veszélynek vagyok kitéve. Néhány hét múlva kidurranva találtam a roller kerekeit. Ott szomorkodott a garázs sarkában, két teljesen lapos gumival. Megsirattam szegényt... Apa sosem vallotta be, hogy ő tette. Ezek után még sokáig kérleltem rá, hogy javítsa meg a játékszeremet, de sosem kerített rá sort.

Biciklizni magamtól tanultam meg, egy nagyobb gyerek kölcsönadta a fekete "felnőttbicaját". Még kicsi voltam, nem ért le a lábam a pedálig, ha ráültem, ezért állva hajtottam a bringát. A szüleim nem vettek nekem saját kerékpárt, a testvérem se kapott. Felesleges luxus! A többi gyereknek se nagyon volt akkoriban.

Mikor nagyobb lettem, tizenegy éves, Anya engem kért meg rá, hogy menjek el bevásárolni a távoli élelmiszerboltba. Kölcsönadta a biciklijét, fel is ültem rá, de aztán amikor egy teherautó félcentire húzott el mellettem, leszálltam. Attól fogva gyalog jártam a közértbe, inkább cipekedtem, minthogy a bicajjal bekerüljek valami kamion alá. A kerékpározás veszélyesnek tűnt számomra. A városunk megyeszékhely volt a Dunántúlon, hatalmas volt a forgalom az utakon.

Tizenhat éves voltam, amikor egy iskolai bálon, megnyertem a tombolán a főnyereményt, egy gyönyörű biciklit. Nem örültem neki különösebben, és ezt észre is vették rajtam a barátaim. Az iskolatársak is megütközve bámultak rám: "Ez megnyerte azt a szép piros biciklit, és még csak nem is örül!' -suttogták egymás között. De ha már nyertem egy bringát, úgy döntöttem, hogy használni is fogom. Egész nyáron azzal jártam mindenhova. Ekkor már kint laktunk a falu szélén, egy tanyán. Jól jött a bicaj, hiszen itt már nagyobb távolságokat kellett megtennem, mint a városban. Aztán, mikor jött a rossz idő, ott maradt a drótszamár az eperfa alatt, ahova utoljára leparkoltam vele. Őszre megrozsdásodott.

Busszal jártam és vonattal. Autóstoppoltam, gyalogoltam. Lovagoltam, mert apámnak lovai is voltak... Motoron ültem a fiúk mögött. És a fiúk szerettek engem, és száguldottunk ócska kocsikkal, de forró kerekekkel. Füstölgő gumikkal szálltunk az égbe, zúgott a motor, repültünk, szárnyaltunk ebben a szerelemben... A kocsik és a fiúk jöttek-mentek, de az ÚT ott ringott alattam továbbra is. És én csak mentem, rohantam bele az életbe, egyre gyorsabban, egyre messzebbre, egyre magasabbra. Azt hittem, nincsenek távolságok, köztem és a világ között. Azt hittem, enyém az út, mindegy, hogy rollerral vagy  Porschéval száguldozom rajta. Eljutok bárhova, bárhogyan, bármivel... De nem így történt. Sokat buliztam, hamar lettem terhes. Tizennyolc évesen már ott hordtam a szívem alatt Immánuelt, a fiamat.

Végül mégiscsak vettem magamnak egy biciklit, huszonnégy éves koromban. Ez volt a legdrágább férfi Mountainbike, amit csak kapni lehetett az üzletekben. (nemi identitás-zavarom is van, ezek szerint?)  Metálkék színe volt, és felszereltettem mindenféle extrákkal. Még nem volt jogosítványom, se autóm, ebben a bicikliben éltem ki magam, és elkezdtem komolyabban bringázni. A faluban mindenki a csodájára járt az én méregdrága, dizájnos járművemnek. Aztán Sárika lányom óvodás lett, és felkerült rá a gyerekülés, hogy majd azzal járunk oviba. Meg majd a "nagyfiam" is felül mellénk. De nem így történt. Ugyanis ha Sárika bent ült a gyerekülésben, én már nem tudtam megtartani az egyensúlyt a biciklin, fel se bírtam ülni rá! A gerincferdülésem miatt nincs normális egyensúlyérzékem. Sárikát csak tolni tudtam a gyerekülésben. Immanuel fiam meg ballagott mellettünk. Nemhogy kettő, de egy gyereket se bírtam el a bringán! Ő is ovis volt, mégcsak öt éves, az óvoda meg egy kilométerre volt tőlünk. Toltam a bringát, rajta a Sárikával, a fiam meg gyalog. Ez nevetséges volt, úgyhogy apám kérés nélkül is vitte kocsival a gyerekeimet az óvodába.

A kék bringát mégis imádtam, noha kétgyerekes, béna anyaként nem sok hasznát vettem a gyerekszállításban... Ezt a biciklimet is az eperfa alá toltam be, mert kint a tanyán, ahol laktunk, nem volt garázs. Azt hittem, ott biztonságban van. Tévedtem. Egy napont eltűnt az eperfa alól az én csodálatos járgányom. Ellopták. Később megkerült, de a tolvaj alaposan meggyalázta a bringámat: az összes extrát leszerelte és eladta róla. Nem volt többé elektromos, világítós csengőm, se drága pumpám, se kulacsom, se csomagtartóm. Még a zárat is lelopták róla... de a tükröket meg a macskaszemeket is!  A vadonatúj, alig pár hónapos biciklit agyonkarcolva kaptam vissza a rendőrségen. Nem volt többé csodás metál csillogása a váznak. Nem volt több irigy pillantás. Már senki se kérte kölcsön a haverok közül egy körre, nem nézték meg a bolt előtt az emberek...  Egy leharcolt, ócska bringa lett belőle a tolvaj keze alatt. Nagyon bánatos voltam. Még használtam a bringát, de már odavolt az eufóriám.

Vonattal utaztam Bécsbe, taxival jártam Bécs utcáit, megváltozott az életem. Osztrák pasik mellett ültem osztrák rendszámú, jó kocsikban. Megtanultam németül. Többé nem jöttem haza. A kék bicajt elfelejtettem, utoljára akkor láttam, mikor Pista bácsi, a lovászunk, letámasztotta a kocsma elé...

Három év múlva már jogosítványom és saját autóm volt. Azóta is kocsival járok. Azóta is véremben a benzin, alattam az országút, felettem meg a csillagos ég. Nincs nagyobb szabadság annál, mint amikor négy keréken suhanok a tájban.

Nem vagyok túl sportos, nincs a blogomon sport rovat. Van viszont szex rovat.

Biciklizésből megbuktam. Viszont mindig felveszem a stopposokat.... Mert lehet, hogy Te gyalog jársz, kedves Olvasó, lehet, hogy kerékpárral vagy motorral, netán hajózol vagy repülőt vezetsz, talán űrhajós vagy, de egy biztos: "Wir sind vom selben Stern."

Mi mindannyian ugyanabból a csillagporból vagyunk legyártva. Nem különbözünk mi annyira, mint amennyire hasonlítunk... Ugye, érted? Ennyi csak az út titka. A jármű az mindegy, egál. Láv, písz, és rakenroll.

(Azért azt még töredelmesen bevallom, hogy a világ legszebb élménye mégiscsak az, amikor háromévesen rollerral száguldozol a nyári napsütésben, és még előtted az egész életed... És nem tudod még, hogy el fogod cseszni.)

https://www.youtube.com/watch?v=Q9VOo112F7M

 
 

 

Profilkép


Képgaléria


Utolsó kép


Facebook

Levelezőlista



Archívum

Naptár
<< Október / 2020 >>


Statisztika

Most: 1
Összes: 12093
30 nap: 321
24 óra: 6