Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Energia vámpirizmus

Reggel nyolckor kutyasétáltatással kezdem a napot. Szép az idő és jó a hangulatom, még a templomnál is megállok imádkozni egyet. Ez a nap tényleg jól kezdődik, gondolom.

A bolt előtt öreg szomszédnéni battyog egy szakadt szatyorral, köszönök, majd gondosan kikerülöm a kutyával, mégis megáll, és beszélni kezd hozzám. -"Jaaaj, mindenem fáj, hát ilyen, amikor az ember 75 éves, felneveltem négy gyereket, és most mégis egyedül élek, jaaaj alig birok menni, bottal kell járnom a boltba, hát hol az Isten, hol az igazság?" -kb. ez volt a bevezető mondat, kicsit zanzásítva. Felajánlom neki, hogy elmegyek helyette rendszeresen a boltba, de az nem jó.  Mert őneki ki kell mozdulnia, különben megbolondul a magánytól. Hallgatom tovább az ismeretlen néni élettörténetét. Könnybe lábad a szeme, ahogy meséli, hogy már harminc éve özvegy, és mennyire egyedül van. Mesél a gyerekeiről, akik ritkán látogatják, és a szomszédokról, akik irigyek, meg a betegségeiről, amik elviselhetetlenek. Vele sírok már a végén, taknyom-nyálam egybefolyik, és nincs nálam papírzsebkendő. Én sírok, a néni pedig beszél. közben egyre közelebb húzódik hozzám. Ahogy azt az idős emberek szokták, ha energiát éreznek valakinél, akkor teljesen belebújnak a másik komfortzónájába. A néni mostmár csak húsz centire áll tőlem, és érzem, ahogy egyre fogy belőlem az erő. Mintha valaki leszívná az energiámat...

Én nagyon empatikus vagyok, nemcsak azért, mert sírva fakadok, ha szomorú történetet hallok. Én tényleg sajnálom azt a nénit. De hogy velem mi van, azt meg se kérdezi. Ha tudná, hogy nekem születésem óta egy súlyos betegségem van, ami per pillanat is fájdalmat okoz a csípőmben és a hátamban... De nem! Itt most az ő csípője fáj, az ő háta sajog. Ez az ő sztorija. Meg egyébként se érdekelné. Az idős emberek magukkal vannak elfoglalva. Én meghallgatom a néni fél életét, én odateszem magam, figyelek. Már tíz perce beszél. Kezdek elfáradni. A néni megkért rá konkrétan, hogy látogassam meg, és én nem tudtam neki nemet mondani... ronda betegség ez az empátia.

Végre elköszön a néni, "siet" a boltba. Én ottmaradok az úton a kutyámmal, teljesen kimerülve. Úgy elfáradtam, hogy most én is nyolcvan évesnek érzem magam... Otthon felhív még a hetvenkét éves anyukám is telefonon. Az ő panaszait is meghallgatom. Ő is elmondja, hol fáj, milye sajog neki. Illik sajnálgatni.  És hát rossz egyedül, nehéz begyújtani, nehéz boltba menni. Ó, milyen borzalmas dolog öregnek lenni! Mire lerakom a telefont, olyan vagyok, mint egy kifacsart mosogatórongy. Kész, végem. Hol a cigim, hol az algópirinem.

Miért van az, hogy a "fiatalságom jogán" minden idős ember lerohan a problémáival. Hiszen hát milyen jó nekem, hogy semmi bajom, hahaha. Vajon, ha kerekesszékben ülnék, akkor is megtennék ezt velem? Miért olyan "láthatatlan" az én súlyos gerincferdülésem, hogy jogot formálnak rá más emberek, hogy kioktassanak: neked még szórakozás az élet, habostorta és ringlispír az egész. De majd megtudod, ha te is öreg leszel!!! Hát lófaszt. Hetvenévesen én már rég halott leszek, mert ezzel a betegséggel, ami nekem van, még az is csoda, hogy élek. Az orvosok negyven évet adtak nekem. Jelentem, öt évvel már túlléptem a határt. (ideje lesz már elpatkolni, csak előbb még kivasalok meg kitakarítok.) Nekem tényleg soha, de soha nem jutott még eszembe, hogy az ismerőseimet a nyavajáimmal traktáljam. Pedig van baj bőven.

 
 

 

Profilkép


Képgaléria


Utolsó kép


Facebook

Levelezőlista



Archívum

Naptár
<< Október / 2020 >>


Statisztika

Most: 1
Összes: 8509
30 nap: 286
24 óra: 9