Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


JÓZSI ÉS A PÉNZTÁRCA

 -Anya, lemegyek játszani! -kiáltottam be a konyhába, majd becsuktam magam mögött a lakótelepi lakás ajtaját. Három és fél éves voltam. A játszótéren már gyülekeztek a gyerekek, pedig mégcsak délelött tíz óra lehetett. Szép nyárias idö volt, julius eleje, ovodai szünet. Nekem szerencsém volt, mert anyám ovónöként dolgozott, és így itthon volt velem. De a legtöbb gyerek árván kódorgott az udvaron, nyakukban lógott a kulcs. Az elsö lépcsöház gyerekeire félhivatalosan Józsi, a középiskolás fiú vigyázott. Két kistestvére és még nyolc másik gyerek tartozott a felügyelete alá. Józsit a kisgyerekek csak fönöknek szólították. Általában az udvari betonlépcsön ült, onnan figyelte az indiánosdit játszó kisfiúkat. Már három napja sátoroztak a «sziú indiánok» a betondzsungel közepén, maga Józsi húzta fel a sátrat nekik. Józsi, a fönök kávészemeket tartott a zsebében, ezeket rágcsálta unalmában ( a rágógumi akkoriban még luxuscikknek számított). Ha mi, gyerekek jól viselkedtünk, minket is megajándékozott pár szemmel. A fönök «kávéja» finom volt, többször is kaptam belöle. Józsi alapjában véve nem volt rosszindulatú. Békésen üldögélt a gyerekek közelében, csak néha szólt ránk, amikor valami nagyon nagy huncutságot követtünk el. Aznap egész délelött Józsi közelében maradtam. Éppen beszélgetett néhány ovodással, érdeklödve hallgattam öket. Egyszer csak az egyik «indián kisfiú» rohant felénk lélekszakadva, kezében egy vastag férfi tárcával. -Fönök! Nézzed, mit találtam az úton! Egy kicsi táskát! - kiabálta hangosan. Amikor odaért hozzánk, Józsi szemügyre vette a zsákmányt. -Nem táska ez, hanem pénztárca.- oktatta ki az ötéves gyereket (akkoriban még nem voltak a gyerekek elanyagiasodva, így elfordult, hogy egy ötéves nem tudta, mi az a pénztárca) -Tálca? - kérdezett vissza a kisfiú, kerekre tágult szemekkel. Nem értette. -Nem, nem tálca. Hanem olyan dolog, amiben a felnöttek a pénzüket tartják. - ekkor már Józsi hahotázva nevetett, és közben a hasát fogta. Erre még több gyerek gyült köréje, az „indiánok“ mind kijöttek a sátorból, és kíváncsian méregették a furcsa felnött-dolgot. A Fönök kinyitotta a sötétbarna tárcát, és kivette belöle az iratokat.- Jogosítvány, személyigazolvány, csekkek.-sorolta. Egy szót sem értettünk belöle. -Ismer valaki egy Horváth Géza nevü felnöttet? -kérdezte. Én erre azonnal jelentkeztem. -Igen. Azt hiszem, így hívják az apukámat.-feleltem. -Ó, bocsánat, félreolvastam. Itt az áll, hogy Kovács Géza.- betüzte nekünk. De mi nem tudtunk még olvasni, és ezzel ö is tisztában volt... Ekkor kivette a pénzt. Ötszáz forint lapult a tárcában, kemény piros százasokban. Egy gyári munkás fél havi keresete. A fiú kivett két darab százast, a többit visszacsúsztatta. -Ez megilleti a becsületes megtalálót.- közölte velünk, elégedett mosollyal. (Ekkorra már el is felejtette, hogy a tárcát nem is ö találta.) “És most, mi lesz a tálcával?“- kérdezte az egyik kisfiú. -Hát visszaadom a tulajdonosának. A bácsinak, aki elvesztette.- tette hozzá a gyengébbek kedvéért. Ezt mindenki jó ötletnek találta, és hamarosan szétszéledt a Józsi köré gyülekezett gyerek-sereg. Ebédidöben felmentem a lakásba. Anyáék éppen a nappaliban veszekedtek. Valami pénztárcáról volt szó, amit apám elözö este, munkából hazajövet elveszített. Motorral járt dolgozni, és valahogy kiesett a zsebéböl. -De Géza! Hogy’ lehetsz ilyen felelötlen, hogy ennyi pénzt hordasz magadnál! Ha befizetjük a csekkeket, nem is marad pénz arra, hogy együnk! Ötszáz forint!! Jézusmária!- kiabálta anyám. -Ne izgulj, Éva, nem fogjuk befizetni a törlesztéseket ebben a hónapban. Ugyanis a számlák is a tárcában voltak. -Igen? És mi minden volt még benne? -kérdezte anyám, az idegösszeomlás szélén. -A jogosítványom, a szolgálati igazolványom, a személyim..- sorolta apám. -Úristen, hogyan mész holnap dolgozni, hiszen nincsenek papírjaid! Tudod, hány napig állhatsz majd sorban az új iratokért? -jött a válasz anyámtól. A szüleim egészen estig ezen szomorkodtak. Számolgatták a maradék pénzüket, és törték a fejüket, hogyan oldják meg a helyzetet. Már sötétedett odakint, amikor valaki becsöngetett hozzánk. A Józsi volt az. -Jó estét! Horváth Gézát keresem.- bentröl a szobából érthetöen hallottam minden szót. Józsi átadta a tárcát apámnak, aki nem gyözött hálálkodni érte. Végül egy ötvenessel köszönte meg a jótéteményt. Befutott anyához, töle kérte el a “színes papírdarabot”. Amikor Józsi elment, apám lelkendezve lépett be a nappali ajtaján. -Éva, képzeld, milyen rendes, becsületes fiú hozta vissza a pénztárcát! Nem hiányzik semmi sem! Megvannak mind az iratok, megvan a pénz is, hiánytalanul.- mondta apa, és azzal zsebrevágta barna börtárcáját. Én csak ültem a sarokban, a dívány mögött, és bámultam magam elé. Ide bújtam el mindig, gondolkodni, ha nem értettem a világ dolgait. Nem tudtam még, mit jelent az a szó, hogy „hazudni“. De éreztem, hogy apa nem mondott igazat. Mert én láttam, amikor Józsi kivette a két piros papírdarabot. Két pénzt vett ki, tehát a pénzböl hiányzik. Ha tudtam volna, mit jelent az a szó, hogy lopás, most azt gondoltam volna, hogy Józsi lopott. Csak kuporogtam a sarokban, felhúzott lábakkal, összekulcsolt kezekkel, és arra gondoltam: -“ A Fönök mégsem olyan rendes fiú, mint ahogy azt apa és anya hiszik. De én nem fogom öket elszomorítani. Ezért hallgatok.” Többé nem kértem Józsi ínycsiklandóan finom kávészemeiböl, hiába kínálgatta felém.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Profilkép


Képgaléria


Utolsó kép


Facebook

Levelezőlista



Archívum

Naptár
<< Október / 2020 >>


Statisztika

Most: 1
Összes: 13346
30 nap: 257
24 óra: 2