Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


világhíd 1. rész

"Híd a világ, menj át rajta, de ne telepedj rá."

életem a kilencvenes években

A Központi Kórház egyik felvételi irodájában álltam. Augusztusi éjszaka volt.
-Karácsony napján született?- nézett fel az irataimból az ügyeletes nővér.
-Kismama, fáradjon át a zuhanyozóba. - mondta, miután végzett az adminisztrációval.A fiatal ápolónő barátságosan viselkedett. Még egy mosolyra is tellett az erejéből, kevés fizetése dacára.
A zuhany után egy kórházi hálóinget segitett fel rám,majd átkísért a szülőszobába. - „Ide tessék felfeküdni '”-mutatott az egyik ágyra.Ezután sietősen távozott.Körbenéztem a teremben,és megállapítottam magamban,hogy csúcsüzem van. Az összes többi ágy foglalt volt.
Érdekes, most nem kötözték ki a lábaimat. -gondoltam. Az első szülésem alkalmával bal karomat az infuzió miatt gézszalaggal rögzítették, lábaimat pedig leszíjazták. Így eléggé kiszolgáltatottnak éreztem magamat.
Még a huszadik évemet sem töltöttem be, amikor az első gyermekemet a világra hoztam..
Tisztán emlékeztem még a szülés utáni borzalmas görcsökre,amelyek nagyobb fájdalommal hasítottak belém, mint a vajúdáskor átéltek.-”Maga meg mit nyögdécsel itt?”- ripakodott rám az akkor szolgálatban lévő, középkorú nővér. -”Hiszen maga már megszült!”- hangja kemény és ellentmondást nem tűrő volt. -”Kaphatnék egy fájdalomcsillapítót?”- kérdeztem. -”Nem.”-felelte a nővér szűkszavúan. Ezzel a kérésemmel többször is próbálkoztam nála, eredménytelenül. Később ismét felém nézett, és felháborodottan közölte velem,hogy teljesen összevéreztem a lepedőmet. -”Mit mozgolódik annyit! Minden csupa vér maga alatt! Nem tud jobban vigyázni?”-De nem sikerült jobban vigyáznom,mert az erős fájdalmak késztettek rá, hogy valami kényelmesebb pozíciót keressek. Három alkalommal szorultam még lepedőcserére, az említett ápolónő mérgelődései közepette.
-”Remélem,ezúttal nem lesz szerencsém a mogorva nővérhez.” -gondoltam. Ekkor a szemközti ajtón egy beteghordófiú lépett be. Kezében tálcát tartott, orvosi műszerek feküdtek rajta. A fiú egyenesen a kengyelbe helyezett lábaim közé bámult. A hálóingem derékig fel volt tűrve, mivel a szülő nők között szaladgáló orvos engem is megvizsgált,amikor behoztak. A fiú szeme közé néztem, erre elszégyelte magát és továbbált.
Nem sokkal később éreztem, hogy testemben a gyermek készülődik a nagy útra.
-”Megindult!”-szóltam oda az éppen arra siető szülésznőnek, aki fáradt volt már a sok munkától.
-”Jöjjön,átkísérem a másik szobába!”-mondta,és a nagy teremből nyíló kisebb helyiségbe vezetett. Ez újdonság volt számomra, két évvel ezelőtt még a nagy teremben szültem, miközben az emberek ki-be járkáltak az ajtón. Még szobafestők is, mivel éppen azokban a napokban festették át a szülészetet. Most igazán jólesett,hogy szeparált helyiségben lehetek.
A szülésznő gyakorlott mozdulatokkal tette a dolgát,és az utolsó percben az orvos is megérkezett. A teljesen felesleges gátmetszést végezte el rajtam, amivel még ma is eltorzítják a nők altáját Európában. Mindkét kezét a hasamra helyezte, majd egy erőteljes nyomást gyakorolt rá. (Micsoda egy brutális módszer!) Ebben a pillanatban megjelent a bébi feje a szülőcsatornában, majd a válla, melyet a szülésznő megragadott, és már kinnt is volt. (Legalább a szülésznők értenek a munkájukhoz.) Kislány lett. Ahogy megérkezett, a hasamra tették. Vízkék szemekkel nézett rám. A tekintete tiszta fényű volt, a szeme mint a tenger színe, a haja sötét, a bőre hófehér.
Pár órával később egy szobába toltak, ágyra fektettek. Már hajnalodott,de nem tudtam elaludni. A szívem hevesen vert, nyugtalanul hánykolódtam az ágyon. Ijesztő érzés fogott el. Felálltam,és az ablakhoz mentem. Kint a jól ismert lakótelep éjszakai fényei világítottak. Lánykoromban sokat sétáltam errefelé. Szürke tízemeletes házak, üzletek, néhány night-caffe. Szerettem ezt a helyet,de most nem tudott megnyugtatni a látványa. Lelkemet a kétségbeesés járta át.
-Itt állok huszonegy évesen, két gyerekes anyaként, egyedül a világban.-gondoltam.

A férjem, aki nálam is egy évvel fiatalabb volt,hol dolgozott, hol nem - leginkább a semmittevéshez értett. Mivel német származású volt , ”rangon alulinak” találta volna, hogy Magyarországon, magyar fizetésért dolgozzon. A kislány születése előtt Németországban talált munkát. Mikor hazajött, a gyerek három hónapos volt - akkor látta először. Ismét munkanélküli szakasz kezdődött az életében. Tíz hónapig nem dolgozott, ezalatt feléltük az összes tartalékunkat. Majd ismét három hónap munka, s utánna újból semmi. Igy teltek az évek. És a férfi ivott. Gyakran elitta még az utolsó pénzemet is. És nőzött. Míg én a második gyerekünket hordoztam a szívem alatt, ő két nő ágyában is megfordult. A harmadik nőre egy spanyolországi nyaralás alkalmával került sor, ahova egyedül utazott. Kezdett elegem lenni belőle. Egy alkalommal ismét Németországba távozott,és én tizenegy hónapig nem kaptam felőle hírt. Se levél,se pénz nem jött tőle. Beadtam a válópert. A válás után nem sokáig maradtam egyedül. Feltűnt egy férfi az életemben,akit Chrisnek hívtak.
Az áprilisi szél belekapott a lovak sörényébe. Bambi, az arab kanca szabadon vágtázott a ház mögött.A karámban a csikók kergetőzve rúgták a port. Érezték a tavaszt,a friss fű illatát.
A lovardában fellendült az élet, felbukkantak a rég nem látott vendégek. Egy fekete Renault közeledett. Lehúzott ablakán át dübörgött a zene. Leparkolt a két másik autó mellé. Magas, sötétbarna hajú férfi szállt ki a kocsiból, majd a karám felé indult a csikókat üdvözölni .Chris volt az, messziről is megismertem.

A fekete paripát, Lucifert nyergeltem fel neki. Chrisnek az volt a kedvenc lova.
-”Másfél órára megyek ki.” -mondta, és léptetve indult az erdő felé. Az istálló sarkában állva figyeltem,míg kiért a telekről. Ez a manőver jónéhány lovaglóvendég esetében problémás volt. Némelyeket úgy kell kivezetni az erdei útra, és mégis visszafordul velük a ló. De Chris jól tudott lovagolni, ösztönös érzékkel ült a nyeregben. Ahogy távolodtak,gyönyörködve néztem utánuk. - ”A ló és lovas tökéletes harmóniája.”-gondoltam.
A lovaglás után beült a nappaliba egy kávéra. Anyám mindig kávét szolgált fel a törzsvendégeknek, meg szendvicseket. Betegsége miatt ki sem mozdulhatott a házból,mégis rengeteg ismerőse volt. A vendégek kedvelték őt, és hosszasan elcsevegtek vele. Húsz évesektől a hetven évesekig sokan fogadták őt a bizalmukba. Gyakran zsúfolásig megtelt a parányi nappali szoba,még a lépcsőn is ültek. De ezen a vasárnap délutánon Chris egyedüli vendégként üldögélt a kanapén, kicsit el is nyújtózott rajta. A többi vendégnek ma nem volt kedve beülni a szobába, nem is csoda, ilyen gyönyörű időben. Chris cigarettázott. A beragyogó napsugarak megcsillogtatták arany karkötőjét és pecsétgyűrűjét. Nyakában aranyláncok füzére fénylett, talán több is a kelleténél. Kigombolt fehér inge alól kivillant a mellkasa. Több órán keresztül pihengetett így, anyámmal beszélgetett, közben elszívott néhány cigit és ivott pár kávét, meg ásványvizet. Én ki-be járkáltam a nappaliból nyíló szobámból a konyhába. De úgy tettem, mint akit hidegen hagy ez a vérpezsdítően jóképű osztrák pasi, és nem ereszkedtem szóba Chrissel. Huszonkettő éves volt, én pedig már huszonöt. Gondolni sem mertem rá.
Közeledett az este. Az akkor divatos fekete bakancsomat fűztem be éppen, közben a lábamat az egyik lépcsőfokra tettem. Jól állt a rövid szoknyámhoz ez a cipő. Chris hirtelen felnézett az újságból.
-”Bálba megyek ma este,húsvéti bál lesz R...-ben.”-mondta.
-”És kivel mész?”-érdeklődött anyám.
-”Egyedül megyek.”-felelte Chris.
-”Szandra is bálba készül ma este. Ő is egyedül menne. Nincs kedved vele menni?”- Na, ez meglepett, erre igazán nem számítottam anyámtól.
-”Szívesen.”- mondta Chris, a legnagyobb természetességgel.
-" Szandra, most aztán kapaszkodj meg: ez bingó!”- gondoltam magamban.

Így történt,hogy nyolc órára randevút beszéltem meg Chrissel. Végzetes hiba volt, de mégsem bántam.
Christ évek óta ismertem. Az ikerhúgával , Silviával jártak hozzánk lovagolni. Szerelmi ügyeiket mind a ketten a mi lovardánkban bonyolították.Silvia nálunk ismerkedett meg Jackkel, akihez később férjhez ment. Chris is a lovardában ismerkedett meg Julival,anyám barátnőjének lányával. Nagy szerelem volt Chris részéről. El is akarta venni Julit feleségül. Egy év után a lány mégis úgy érezte, másfele húz a szíve. A lovászfiú,aki nálunk dolgozott,már hosszú ideje ostromolta Julit a szerelmével. De úgy látszott,reménytelenül. Míg egy szép nyári napon a lány hirtelen ejtette Christ, és másnap már a lovászfiúval járkált kéz a kézben. Az elhagyott vőlegény mélységes bánatba esett. Minden hétvégén megjelent nálunk, és várta Julit. Persze a lány jól tudta, hogy Chris a lovardában fogja őt keresni, éppen ezért ki sem jött hozzánk. Chris meg csak ült szótlanul az autójában, lovagolni sem volt kedve. Néha kiszállt a kocsiból, és egy alkalommal meg is szólított engem. Kiöntötte a szívét,és én vígasztalni próbáltam. Nem sok sikerrel.

Chris járogatott Juli anyjának a munkahelyére is, egy kis vegyesboltba a városban. De Juli anyja sem tudott segiteni rajta. Csak egyetlen gyógyszer létezett Chris bánatára: egy újabb szerelem. Addig járt a boltba Juli mamájához bánkódni, mígnem beleszeretett egy ott dolgozó eladólányba.
A lány alig lehetett több százötven centinél. Amikor először láttam őt, Törpilla jutott eszembe róla, a Hupikék törpikék című rajzfilmből. Szőkére festett haját lófarokban hordta, és könnyű tarka nyári ruhát viselt. Kék színű szemeivel ártatlanul pislogott ki a többdioptiás szemüvege alól .Chris szerette volna megmutatni neki a lovardát, de a lány már félúton el akart ájulni. A szőkeség Törpilla szinkronhangján sipítozni kezdett: - ”Ó,hát itt lószar van!” -Tűsarkú cipőjében szlalomozott a kupacok között, közben egyfolytában helyszíni tudósitást tartott:-”Itt is egy szar,ott is egy...” -Pedig egy-két lólepény igazán nem olyan tragikus. Különösen nem egy falusi lánynak. Törpilla egy kicsi faluban, harminc kilométerre lakott a várostól ,és a szülei disznókat tartottak.A falut Markotabödögének hívták.

A lány három hónapig maradt együtt Chrisszel.A fiú ezalatt jelentős összeget fektetett Törpilláék házába, lakhatóvá tette a padlásteret,és be is bútoroztatta. A lány megkapta Cris régi autóját,és egy jegygyűrű is járt mellé .Bár meg kell említenem ,hogy furcsa jegyespár voltak. Chris majdnem egy méterrel lehetett magasabb a menyasszonyánál. De Törpilla nagyravágyó volt, és nem csak a méretekben. Sikerült elcsavarnia egy német cégtulajdonos fejét, és ez jobb üzletnek számított, mint a csóró osztrák vőlegény. Crhis ismét egyedül maradt.
Végzetes hiba volt ez a randevú, hiszen jól tudtam,hogy nincs a dolognak semmi jövője. Két évvel volt fiatalabb nálam és egyébként sem „happy” neki egy kétgyerekes elvált asszony. Azzal nyugtatgattam magamat,hogy nem jelent semmit, ha végigtáncolok egy éjszakát Chrisszel. -„Miért is ne szórakozhatnék együtt vele,amikor már oly rég óta társam a magány? Csak mulatunk egy jót, és utánna viszontlátásra!”-í gy áltattam magamat. De amikor Chris este nyolc órakor belépett az ajtón,már tudtam, hogy minden hiába... El voltam veszve. Fekete szövetnadrágot és bőrmellényt, hófehér inget viselt, csokornyakkendővel. Még soha nem láttam ilyen elegánsan felöltözve. A parfümje is kellemes illatú volt, a mosolya is megnyerő...
Egy férfi a megfelelő időben, a megfelelő helyen... - nekem sajnos elegendő arra, hogy menthetetlenül beleszeressek.

Beszálltunk a fekete Renaultba és R... felé száguldottunk. Már jó negyedórája utaztunk, néma csendben.
-”De jó,hogy te nem beszélsz annyit.”-törte meg a csendet.- „A többi lány mindig fecseg..”
-”Tulajdonképpen miért R...-be megyünk?”-kérdeztem. -”Ismersz ott valakit?”
-”A bátyám onnan nősült.”-felelte.
A kis község vendéglője előtt parkoltunk le.Bentről sramlizene áradt ki. Nem vagyok szokva az ilyen zenéhez, deazért tetszett, hogy itt majd élőzenére táncolhatunk. Chris kézenfogott,és beléptünk a helyiségbe,amely zsúfolásig tele volt fiatalokkal. Körbevezetett az egymásból nyíló termeken ,közben pedig egyfolytában köszöngetett az ismerőseinek. Ha megszólították, tört magyarsággal válaszolt. Úgy látszott, Chris népszerűségnek örvendett ezen a helyen. A férfi mindkettőnknek kólát rendelt. Cigarettával kínáltam, rágyújtottunk a százas. Rothmanns Royalsra,amit a Bazársoron lehetett kapni, zárjegy nélkül. A válóperem alatt rászoktam a dohányzásra, és legalább egy évig voltam a rabja. Csak ezt a márkát szerettem, mert ezt olyan hosszú, felettébb elegáns cigi volt. Chris mélyen a szemembe nézett. Táncolni mentünk. Diszkóhoz szokott lábaim kissé esetlenül jártak az idegen zenére. Chris átkarolta a derekamat és megpróbált vezetni,én pedig megpróbáltam nem lépni a lábára.

.A második számnál már kezdtünk belejönni.A mozdulataink egymásra találtak.Szinkronba kerültünk. Végigtáncoltuk a bált,é s mind a ketten éreztük, hogy ezzel nincs még vége semminek. Chris a következő hétvégét is velem töltötte.
Meleg április volt,a nap szinte egyfolytában sütött. Kiautóztunk a töltésoldalra. Itt egyedül lehettünk.Chris levetette az ingét, és kifeküdt a fűre. A kocsi magnójából cigányzene szólt. Először a hasát süttette egy fél óráig, utánna a másik oldalára fordult. Közben egy szót sem szólt. Szemét behunyva adta át magát a semmittevésnek. Valószínüleg ez lehetett a fő hobbija, mert a velem töltött hétvégéken mást se csinált,csak feküdt a napon. Végül már egész barna lett,én viszont rettenetesen untam magamat mellette. Rossz idő esetén a Mc' Donaldsban üldögéltünk,vagy bevásárolni mentünk.Egy alkalommal még lovagolni is voltunk együtt. Chris sokkal jobban lovagolt nálam. Féltem, hogy erre idejekorán rá fog jönni, ezért inkább halogattam a további közös vágtákat.

Esténként a város legmenőbb vendéglőjében vacsoráztunk. Tó-vendéglő volt a neve, mert egy mesterséges tó partján építették, egy kicsit sem romantikus realista stílusu betonlakótelep szélén. A biztonsági őr egy régi ismerősöm volt, akit vidáman üdvözöltem, majd hogyléte után érdeklődtem. A sráccal valamikor egy iskolába jártunk. Ő azonban nem is emlékezett rám, majd amikor jobban megnézett, rájött, hogy én a szépséges Louise húga vagyok. Mindjárt élénken érdeklődni is kezdett utánna. Mondtam, hogy a nővérem férjhez ment és Svájcban él.
Hiába, testvérem szelleme örökké kísérteni fog, én csak az ő árnyékában létezhetek.
Chris rendesen bevacsorázott, és az én számlámat is kifizette.
Utánna mindig táncolni mentünk, és ebben a pár órában boldog voltam. Feledtem minden gondomat, feloldódtam a zenére. Ha valaha is boldog voltam az életemben, akkor az a Chrisszel töltött időszak volt. Pedig ez a rövid szakasz nem tartott tovább, csak Húsvéttól Pünkösd vasárnapjáig. Ennyi járt nekem, az élettől.

Chris hétvégére nem utazott haza,hanem R...-ben bérelt szobát magának.A férfi egy egész bőröndöt cipelt magával a két és fél napra.Ebben volt aztán mindenféle dolog: két öltözet ruha - Chris kizárólag fekete farmert és fehér pólókat viselt - egy piperetáska , borotvakészülék, tartalék kontaktlencse, lovaglópálca , törülköző... Végül pedig a túlélő-felszerelés részeként vadászkés, esőkabát és óvszer. Az utóbbiból egy egész nagy csomaggal tartott magánál, ötven darab volt benne. -”Na, ez elég lesz egy darabig neki!”- gondoltam magamban.. Hosszú az út Bécstől a mi városunkig, a bőröndben még hely jutott egy liter kólának és egy táblacsokinak is, arra az esetre, ha Chris megéhezne. Az egészséges táplálkozás nem volt éppen erőssége a férfinak. Chris szakmáját tekintve szakács volt, de már évek óta teherautó-sofőrként dolgozott. Soha nem beszélt a foglalkozásáról, vagy a munkahelyéről. Az egyedüli,amit sikerült megtudnom róla, hogy nagyon szereti a zenét, és gitározni is tanul. Néhány CD-t vásároltunk együtt sétáink során, ekkor nyílt meg a férfi a beszélgetésre.
A zenén kívül nem is akadt más közös témánk. Ha beszélgettünk is egymással, csak semmiségekről csevegtünk. Chris néha emlegette a volt barátnőit is, de ez számomra inkább kellemetlen volt, mint szórakoztató. Nem voltam rá kíváncsi, hogy annakidején mennyire szerelmes volt a már említett Törpillába, akinek visszadobott jeggyűrűjét még mindig a nyakában hordta. Nem igazán érdekeltek a sztorijai a másik barátnőjéről sem, akinek kétéves kisfiát mindenhova magukkal kellett cipelniük és a gyerek állandóan ordított. Voltak történetei a közelmúltból is. Például, hogy előző péntek este egy bécsi diszkóban egészen fiatal lányok ültek az asztalához és kikezdtek vele. Táncolni hívták, és persze ő nem mondott nemet: az egész estét a csajokkal töltötte.
-”Hát ezért nem jön már péntekenként hozzám! Halaszthatatlan flörtölnivalója van a bécsi éjszakában.” -gondoltam, de nem szóltam semmit. Szépen végighallgattam Chris hódításairól szóló kalandjait,de közben észrevétlenül az arcomra fagyott a mosoly. Kezdtem magamat úgy érezni,mintha egy szerencsétlen pillangó lennék Chris lepkegyűjteményében, ami igazából csak addig érdekli őt, míg hálójával le nem vadássza és gombostűre nem tűzi. Hisz' éppen hogy csak megismerkedtünk, ő már iszkolt is kifelé a kapcsolatunkból..A szívemet kétségek mardosták. De hazudtam magamnak,amíg csak lehetett. Hagytam, hogy elöntsön a szenvedély, a szerelem. Hagytam, hogy tomboljon és uralkodjon felettem ez az érzés,és elborítson minden szenvedést, mely az utóbbi években mint egy lemoshatatlan porréteg, lelkemre tapadt.
Szerettem Christ, és boldog voltam vele. Soha azelőtt és azután nem voltam ilyen boldog, mert az a férfi járt velem, akibe éppen szerelmes voltam. És ez csak egyszer fordult elő az egész életemben.

Chris hétről-hétre kevesebb időt töltött velem. Végül már csak a szombat estéit szánta rám. Vasárnap délelőtt a legkülönbözőbb kifogásokkal jött elő, de a lényeg mindig ugyanaz volt: nagyon sajnálja, neki sürgősen mennie kell. Eljött az idő ,hogy szakítsunk, nem tarthatott az ügy tovább... Egy gyors vacsora az étteremben, majd egy közös este,valamelyik szórakozóhelyen - ez túl kevés volt számomra. Én a férfit teljesen a magaménak akartam. Vagy mindent, vagy semmit. Ezúttal a semmit kellett választanom.
Chris olyan volt számomra, mint egy fiatal, vad, betöretlen csikó.Nem bírtam megzabolázni. Végül sikerült úgy összevesznem vele, hogy nem jött többé. Éppen a Mc' Donaldsban reggeliztünk azon a vasárnap reggelen... Emlékszem, véletlenül beleültem egy rágógumiba, amit csak jégkockával tudtam eltávolítani az új miniszoknyámból.Ezenkívül még a fejem is fájt.A kávé pocsék volt, a sajtburger sem ízlett.Pechesen indult az egész nap.Chris zavartan kereste a legújabb kifogását,hogy miért is nem ér rá együtt lenni velem.Ezúttal jó alkalmat adott neki az Anyák napja.
-"Tíz órára R...-ben kell lennem,mert a bátyámmal együtt köszöntöm fel anyukámat."-mondta.
Szerettem volna megkérdezni,hogy nem mehetnék-e vele, de nem volt bátorságom. Tiszteletben tartottam a férfi privát szféráját, és különben sem voltam hivatalos az eseményre. Ehelyett burkolt módon sértegetni kezdtem Christ, olyan kifelyezésekkel tarkítva, melyeket ő nem is ismert. Hiába, ha meg is tanult a férfi magyarul, most rájöhetett, hogy szegényes a szókincse. Annyit azért megértett,hogy mérges vagyok rá, amiért ilyen kevés időt hajlandó csak velem tölteni. De nem mentegetőzött, nem ígérgetett, látszott rajta,hogy csak az alkalmat keresi a szakításra. Hát most itt volt az alkalom.
Pünkösdkor láttam őt utoljára, a szakításra következő héten. A szupermarket előtt várt rám. -”Na, minden rendben?”- kérdezte, és rögtön tudtam, hogy ezzel az egyik gumiszakadásunkra gondolt...
-”Igen, minden oké.”- feleltem neki szárazon, mert nem akartam elmesélni neki, hogy terhes voltam tőle, és éppen a szakításunk napján vetéltem el.
Ezután visszaadtam Chrisnek egy kisebb összeget, amivel tartoztam neki. Ő elfogadta a pénzt. Elköszöntem tőle, és bementem a boltba.
Soha többé nem láttuk egymást.

A rákövetkező hónapokban egyfolytában csak rá gondoltam. Fél év múlva Chris kétszer is keresett, én mind a kétszer nem voltam otthon. Sokáig tartott, mire sikerült őt elfelejtenem.
Három évvel később Chris ismét járt nálunk. Csak úgy, futólag látogatását tette. Én már akkor rég nem laktam otthon, ezért nem is találkoztunk. De a névjegyét feltűnő helyen hagyta hátra a nappaliban. Persze sosem hívtam fel őt.
Néha még mindig eszembe jut az a tavasz, amikor szívemet a szabadság szele járta át, a szerelem áradt szét ereimben, szerettem és viszontszerettek. Ha csak néhány napra, néhány órára is, de tökéletesen boldog voltam ezen a világon. Miért pont ővele? Akit nem értettem,és aki nem becsült engem? Mert ő volt a férfi, a megfelelő helyen, a megfelelő időben.
Szerettem volna, ha lenne valami lelki óvszer a szerelem ellen. Vagy ha a szívemet immunissá tudnám tenni a férfiak ellen! De ez a vírus, aminek szerelem a neve, ott lakozik minden sejtemben, és bármikor újra kitörhet rajtam. Hát ez a dologban a kétségbeejtő.

Chris távozása után nem sok időt hagytam magamnak az önsajnálatra.A kisebbik gyerek is bekerült az ovodába, és én dolgozni akartam. Mivel a munkanélküli segély, amit a „gyes” letelte után folyósítottak, nevetségesen kevés volt, tényleg eljött az ideje, hogy munkába álljak. Éppen akkor fejeztem be két számítógép tanfolyamot. Sajnos azonban ez kevésnek bizonyult a középfokú végzettség mellett, hogy valami értelmes állást találjak magamnak. Szorgalmasan böngésztem az állás-hirdetéseket és minden normálisnak tűnő dologra jelentkeztem. Eleinte nem jártam sok sikerrel.

A lovarda akkoriban már nem fedezte a család megélhetését.A szomszéd országban dúló háború visszariasztotta a turistákat. A főútvonalat is elvezették előlünk. Egy-két kalandor külföldin kívül szinte már senkit sem vetett ide a szél. A valamikori virágzó üzlet egyre inkább kezdett hasonlítani egy parasztudvarra, ahol csirkék, kutyák, és lovak rohangálnak. A tujafák kiszáradtak,a régi szekereket,amiket saját kezűleg festettem le,eladtuk.
A ” LOVARDA” feliratú tábla rozsdásodásnak indult. A csinos kis karámot is le kellett bontanunk az út mellől, mert a közelben vendéglőt építettek. Kietlen és kopár pusztaság tátongott most azon a helyen, ahol egykor a mi híres üzletünk állt.
A vadnyugati lovarda és az álmaim helyén ott tátongott a Vad Kelet, és minden rémálomnál kegyetlenebbül mutatta meg nekem az Élet Valóságsóját...

A városban nem sok munka akadt, és az a kevés hirdetés is legtöbbször ügynöki munkát takart. Először egy szuper kanadai mega-könyvkereskedés hirdetésére jelentkeztem. Fel is vettek. Tulajdonképpen ide minden jelentkezőt felvettek. Tartottak egy rövid előadást a pozitív gondolkodásról, ebből állt az egész kiképzés. Könyveket kellett árulnunk. Négyen összeálltunk egy csapatba,és saját autóval, saját benzinköltségünkre a következő városig utaztunk. Ezután kétfele oszoltunk, és minden utunkba akadó üzletbe betértünk . Így kellett volna eladni a könyveinket. Méregdrága, vaskos szakácskönyvek voltak, darabjuk nyomott vagy öt kilót. Egyszerre csak néhány könyvet tudtam magammal cipelni. Kollégámmal együtt sorra kilincseltük a fodrász - és kozmetika szalonokat, vegyesboltokat, fogorvosi rendelőket és ügyvédi irodákat,de a könyveink senkinek se kellettek. Tizenkét óra fáradságos rohangálás után végre kocsiba ülhettem,és hazautazhattam. Mivel egész nap egy fillért se kerestem,ezzel véget is vetettem ügynöki pályafutásomnak.
A Vad Kelet piciny országában akkoriban szörnyű vadkapitalizmus uralkodott... Az ember lánya örülhetett, ha kapott egy „állást” feketén, és boldog volt, ha rendesen kifizették a bérét, mielőtt kirúgták. Én bizony pórul jártam a következő állásomban, ahol kéthavi béremmel tartoztak, miután két lábbal rúgtak seggbe... Ahogy anyám mondaná, ez bizony nem állás, ...„csak kak-állás meg pis-állás”...

Második nekifutásra egy harmadosztályú kocsmában találtam magamnak állást, mint felszolgáló.
Nagydarab, negyvenes nő volt a tulajdonos, a férje pedig vékony, sötétbőrű, alacsony férfi. Bejelentés nélkül, próbaidőre vettek fel, és a legalacsonyabb bért ajánlották fel,ami abban az időben csak létezett. Tulajdonképpen feketén dolgoztam náluk, két hónapig, ingyen. A bérrel még ma is tartoznak.
A lányukat Mónikának hívták, ő közölte velem a legfontosabb tudnivalókat. A lány jópár évvel fiatalabb volt nálam, sötétbarna haja a válláig ért és nagy fekete szemei voltak. Szinte állandóan mosolygott, mindig jókedve volt. Fehér köpenyt viselt munkaruha gyanánt.
-„Hitel csak annak van,akinek a nevét felírtuk erre a papírra.”-mutatott Mónika a pult mögé. -„Minden este elszámolunk. Ilyenkor megnézzük, melyik italból mennyi fogyott, majd a hiányzó italok árát összehasonlítjuk a kasszában levő pénzzel. Ha a pénz kevesebb, hiány van. Ha egyezik, az azt jelenti, hogy nem kaptál borravalót. Ha többleted van, a borravaló húsz százaléka a tiéd .És még egy jó tanács- folytatta egy kicsit halkabban- Ha a vendégek szemtelenkednének, jól osszad ki őket! Mármint a kötekedő részeg alakokat.”
A lány ezzel be is fejezte az újonc-kiképzést, és egy rekesz üres üveggel a raktár felé indult.
-„Meddig tartunk nyitva?”- kérdeztem tőle, mielőtt még elviharzott volna.
-„Az attól függ.- felelte - „Ma csak tízig, de hétvégén akár hajnal kettőig is. Majdnem elfelejtettem, itt a kulcs. Holnap reggel te nyitsz ki.”

Minden reggel hét órakor kinyitottam a kocsmát. Hihetetlen, de már ilyen korai időpontban is akadtak vendégeim. Sőt, némelyek már az ajtó előtt tolongva várták,mikor juthatnak végre a féldecijükhöz, vagy a sörükhöz. Gyorsan kiszolgáltam őket, majd főztem magamnak egy jó erős kávét. Reméltem, ettől majd felébredek. Előző este tizenegy órakor értem haza a busszal, akkor még nem volt saját autóm.
A kávézónak titulált kocsma egy pincehelyiségből volt kialakítva. Bejárata felett a „Vendéglő” felirat régi korokról nosztalgiázott. A lepukkant vendéglátóegység nem érte el még a harmadosztály színvonalát sem. Cigarettafüst és borszag terjengett a levegőben. A függönyök nikotintól sárgállottak, a terítők fakó anyaga már olyan régi volt, hogy majdnem foszlásnak indult. Piros-fehér kockái az elmúlt évtizedek foltjairól árulkodtak. Az asztalok és a székek is cserére szorultak volna. A pult kopott borítását bicskanyomok díszítették. Hátul,a félhomályban "pénzvesztő" automaták sorakoztak.
Az első napok ismerkedéssel teltek. Én az italok áraival, a vendégek pedig velem kívántak ismerkedni.Hosszasan faggatóztak magánéletem részleteiről.
A forgalom meglehetősen élénk volt, mint általában a kocsmákban az lenni szokott. Már a délelőtt folyamán bekúszott egy-két környékbeli munkanélküli,hogy magához vegye mindennapi folyékony kenyerét. Az ebédszünetben dolgozók is betértek, a környéken néhány kissebb cég is üzemelt. Kora délután némi üresjárat következett. Ilyentájt csak néhány idült alkoholista aludta édes álmát az asztalokra borulva. Valószínűleg ők senkinek sem hiányoztak, mivel szinte már a kocsmában laktak. Némelyikük éjszaka dolgozott, feketén, vagy rokkantnyugdíjon tengődött, vagy munkanélküli volt. Legszívesebben hazaküldtem volna őket, de nem tehettem. Ha felébredtek, járt nekik az újabb üveg sör. Ők voltak a törzsvendégek, akiknek még hitelbe is szabad volt inniuk. Késő délután megjelentek a negyed menő vállalkozói. Ki tudja, miért, de kedvelték ezt a helyet. Számomra érthetetlen módon vonzotta ez az ócska italbolt az embereket, valószínűleg az olcsó áraknak köszönhetően. Négy óra körül huszonéves férfiak lepték el a helyiséget. Jobb kezükben söröspohárral, bal kezükben cigarettával álldogáltak a játékautomaták körül. Egy kis munka utáni szórakozásra vágytak, a maguk módján.

A kávézóban hétvégén indult meg igazán az élet. Este nyolckor megjelent egy zenekar, és fél óra múlva már őrült táncparti tombolt. Meglepően sok fiatal választotta a diszkó helyett az élő zenét, zsúfolásig megteltek a helyiségek. Sűrű füst és félhomály borította be a termeket. A pult előtt kígyózó sor állt. Hárman dolgoztunk szombat esténként, a főnök, Mónika vőlegénye és én.A nagy sietségben többször is kereszteztük egymás útját, a. keskeny pult mögött kevés volt a hely.Minden alkalommal, mikor a főnök elviharzott mögöttem,gyengéd mozdulattal átfogta a derekamat. Így tett Mónika vőlegénye is, aki egyébként, nagyon régen, még valamikor az őskorban járt is velem néhány hétig, amikor még Mónika éppen hétéves lehetett...Vajon ő emlékszik-e még rá? Az érintés kellemes emlékeket idézett fel bennem, de most nem volt idő nosztalgiázni.
”Chris bizonyára most valamelyik bécsi diszkóban mulatja át az éjszakát”- gondoltam, mert ő jutott eszembe az intim érintéstől. .Egyébként Silvia, Chris ikerhúga éppen a kocsma szomszédságában lakott Jackkel. Bár Silvia Bécsben volt ápolónő, mégis minden szabad napján hazautazott Jackhez. Gyakran állt az autója a szomszéd ház előtt. Néha láttam is őket.

Úgy tűnt nekem,mintha azon az estén a fél várost kellett volna kiszolgálnom. Egyfolytában töltögettem az italokat, szünet nélkül. -”Úgy látszik, ma mindenki itt akar berúgni.”-gondoltam.A folyékony bódítószer mindenkinek nagyon sürgős volt,és egymás után négy-öt pohárral is felhajtottak belőle a fiatalok. Mintha a világ minden lelki fájdalma ellen érzésteleníteni kívánták volna magukat.Végül mindannyian a szombat esti extázisba estek. Kábult állapotban tomboltak a zene ritmusára.
Egy húsz év körüli fiú magához ragadta a mikrofont, és nótára zendített. A zenekar kísérni kezdte: -”Árok,árok, de mély árok, még az éjjel benne hálok.” Az egész törzsgárda a fiúval énekelt. A srác minden hétvégén előadta ezt a különszámot. -”Beleestem, benne vagyok, a szerelem rabja vagyok.”- A fiúnak kellemes bariton hangja volt
A hangulat tetőpontjára hágott.
Egy kétméteres, nagyon részeg pasi mindenáron táncolni akart velem. Megpróbáltam lerázni azzal, hogy én nem szórakozni vagyok itt, hanem dolgozni. A pasi nem tágított. -„Menj csak, kicsim, majd én figyelek addig” - szólt a főnök, majd székéről felkászálódva beállt a pult mögé. Most már nem menekülhettem meg, a wisky-szagú pasi lecsapott rám. Tiszta erőből megragadott és a táncolók közé viharzott velem, majd pörgetni kezdett. Össze-vissza rángatott, már fájt a karom tőle. Szemem sarkából még láttam, ahogy a főnök kárörvendően vigyorgott.
A „tánc” után a pasi méginkább lerázhatatlannak bizonyult, így az est további részében is élvezhettem a társaságát. Sajnos a pincérnőket gyakran összekeverik a vendégek a társalkodónővel. Egykedvűen hallgattam a részeg unalmas monológját. Majd ismét a parkettre húzott magával, nem kérdezte, akarok-e menni, vagy sem. Győzött az erőszak.
Később betért egy „törzselem”, és arról érdeklődött, hogy nem láttam-e a haverját, a Bodát. -”Ebben a tömegben sajnos nem tudnám megmondani, hol is van.”-feleltem.-”Mindegy, - így a fiú - ha előkerül, közöld vele, a Geze üzeni, hogy hívja fel a Ferót.” A vendégeknek egy másik típusa pedig üzenet-rögzítőnek használt. Szívesen a pofájába vágtam volna a srácnak, hogy nem vagyok élő mobilbox, de ezt persze tiltotta a kocsmai etikett. (ami persze csak a pincérekre vonatkozott, a vendégekre, sajnos, nem.)
Volt még egy harmadik típus is, és ez sem sokáig váratott magára.
-”Hé, bébi, mikor végzel ma este ?”-kérdezte tőlem egy cigarettától rekedt, borízű hang. A pultra támaszkodó, negyvenes férfit még sosem láttam. Mindenestre jó nagy önbizalma lehetett.
-”Nagyon sokára.”-feleltem. -”Megvárlak”- ajánlotta az alak -”Köszönöm, de ma nem érek rá.” -mosolyogtam vissza... Ezt a fajta vendéget „a randizós típus”-nak kereszteltem el az értelmező szótáromban. Néha egy napon több is akadt belőlük, persze egy sem volt számomra partiképes.
-„Kérek egy sört!”-szólított meg ekkor egy vékony hangú fiúcska , aki fekete bőrkabátot viselt.Tizenöt évesnek saccoltam.”Mutasd a személyidet, te tényleg nagykorú vagy?”-kérdeztem.
-"Az."- intett rá a Főnök, és már nyitotta is az üveget a gyereknek.
A fiú homályos szemeiben egy egész világ veszett el. Részegsége az eszméletlenséggel volt határos. A sör felé nyúlt, majd megbotlott és elterül a padlón. Hallottam, ahogy valaki taxit rendel neki telefonon.
-"Nem taxi, mentőautó kellene neki."- gondoltam magamban.


Fáradt vagyok, végtelenül fáradt.
Jelen és múlt, tegnap és holnap mosódik össze egyetlen pillanattá, érzem, ahogy forog velem a világ. Pedig nem vagyok részeg, nem ittam semmit sem. A zene ritmusa ott lüktet az ereimben, a perc belemosódik a Világegyetem végtelen örökkévalóságába...
A parkett közepén egy kubai fekete nő rázza magát, mindenre szambát táncol. Partnere, az ismert vendéglős buzgón aszisztál hozzá. A korkülönbség minimum 20 év, bár már a nő sem fiatal.
A fél város itt mulat ma éjjel, és én mindenkit ismerek már valahonnan. Gy. város, a Megacity, mégiscsak az én hazám, itt vagyok otthon. Régi munkatársak, iskolatársak, barátok... Ez nem lehet igaz. Megérkeztem. Haza.
Volt szeretőm jelenik meg a színen, aki az egyik szomszéd házban lakik. A tárcáját keresi, tegnap elhagyta az egyik közeli bárban, azt kérdezi, hogy nem adta-e le itt valaki. Mert ő ugye, ide is be szokott nézni. Meséli, hogy mennyi pénz volt benne. De az igazolványokat sajnálja a legjobban. „-Szólj, ha valaki mégis behozná. Hiszen ismersz.”- így mondta a Csaba, hogy „ismersz”, és közben mélyen a szemembe nézett. Igen, így is lehet mondani azt az erőszakkal kikövetelt két délutánt, amit tőlem kapott, még a középiskolában. -”Jó volt veled, Csaba.”- gondolom magamban, mielőtt a férfi sietősen távozik. Mert tényleg jó volt vele, így, tíz év megszépítő távlatából nézve...
A hátsó asztalnál kisebb társaság ünnepel. Robi, az egyik huszonéves törzselem a múlt héten apává vált. Ünnepélyesen megfogadja, hogy nem iszik többé. (fogadalma egy hétig tart)
Lassan csendesedik a helyiség. A vendégek így, éjfél után, már továbbkúsznak és továbbtámolyognak a non-stop bárok felé. Mi pedig záráshoz készülődünk.
A főnök személyesen teszi ki az utcára a mozgásképtelen egyedeket, akik a kocsma előtt hálából sormintát hánynak a falra.
A negyvenes pasi még mindig a pultnak támaszkodva várt rám. Na, tőlem várhat akár ítéletnapig is. Perverz állat, ennek is a saját lányával egyidős nőkre fáj a foga.
Kisöpröm a helyiséget. A folyosó egy kissé össze van rókázva. Törött poharak szilánkjai a sarokban. A férfi vécéből tömény görényszag árad, de sajnos, oda is be kell mennem takarítani.
Vödröt hozok, kezdődhet a felmosás. Mire végzek az egész kócerájjal, minden tagomban érzem a holnapi izomláz előjeleit... Túl lehet ezt élni? Élek még egyáltalán?
Kisompolygok az ajtón, halál pontosan a hódolóm mögött, aki még mindig nem adta fel a reményt. Ilyen pasikból minden napra jut egy vagy kettő, eleinte még követtek is a sötét utcán. Most már Mónika vár rám minden műszak végén, ő visz ki a buszmegállóig, hétvégeken pedig hazáig fuvaroz. Bevágódom Mónika vadonatúj piros Suzukijába. A kocsi jól gyorsul, suhan az éjszakában. Hajnali kettő óra van.
Hullócsillag pislog rám az égről. Most kívánhatnék valamit. Egyszer nekem is lesz ilyen kocsim, gondolom, mielőtt elnyom az álom a hátsó ülésen. Így álmodik a nyomor... Persze sohasem lett új autóm, még Suzuki sem, csak ócska tragacsaim voltak, egész életemben.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Profilkép


Képgaléria


Utolsó kép


Facebook

Levelezőlista



Archívum

Naptár
<< Október / 2020 >>


Statisztika

Most: 1
Összes: 8532
30 nap: 294
24 óra: 10